A karate története

A karate gyökere indiai-kínai fejlődéstörténetű. Elődje az indiai vadzsramusti volt, melyet a 6. században Bodhidharma buddhista szerzetes „vitt” magával Indiából Kínába, ott ebből kialakult a shaolin kung-fu.

A karate története, a Japán déli részénél elhelyezkedő Ryukyu szigetcsoporthoz tartozó Okinawa szigetén kezdődött, amely Japán és Kína között helyezkedik el, kultúráját és fejlődését a kínai és japán hatások együttesen alakították. 1349-ben a szigeten megtiltották a fegyverviselést a polgári személyeknek, ezért a köznép figyelme a pusztakezes harci rendszerek felé fordult, míg a fegyveres küzdelmi formákat a nemesség ápolta tovább. Hogy a karate pontosan mikor indult első útjára, azt az írásos emlékek hiánya miatt nehéz megállapítani, de amit tudunk, hogy 1372-ben a kínai Ming dinasztia és Okinawa Chuzan tartományának vezetője kereskedelmi megállapodást kötött, melynek hatására több kínai kereskedő látogatta meg a szigetet, főképpen Fukian tartományból. Ekkor kerültek a szigetre az első kung-fu technikák. 1392-ben több tucat kínai család költözött a szigetre, kulturális és tudományos ismeretterjesztés céljából. Több művészet mellett tanították a kínai harcművészetek akkori formáit is az okinawaiaknak. Letelepedésükkel alapították meg Kumemura települést, okinawai nevén Kuninda-t. A kínai kung-fu technikák keveredtek a helyiek harci tapasztalataival, így ebben az időszakban fejlődött ki egy “te” (kéz) elnevezésű módszer, amely nevéből fakadóan a fegyvertelen küzdelmi elképzeléseket foglalta magába. A későbbiek során gyakran használták az Okinawa-te elnevezést is. Talán ez lehetett a karate kialakulásának első mozzanata.

1609-ben a japán Shimazu klán megtámadta a szigetet, majd ha az erős ellenállás miatt nehezen is, de elfoglalta a szigetet. Betiltották mindenfajta fegyver használatát, és a harci művészetek gyakorlását sem engedélyezték. Ez a tilalom nagyobb lökést adott a pusztakezes harc fejlődésének, mert a megszálló japán szamurájok önkényeskedéseivel szemben sokszor kényszerült a lakosság megvédeni magát. A tiltás csaknem 300 éven át tartó érvényessége ellenére az Okinawa-te nem veszett el. A megszállás alatt a népi önvédelmi módszerek hallatlan fejlődést értek el, az Okinawa-te kiforrott küzdőművészetté vált. A stílus különböző irányzatokra bomlott: kialakult a Naha-te, a Shuri-te és a Tomari-te. (Okinawa 3 nagy városa és területi egységéről elnevezve). A gyakorlás a körülmények miatt titokban folyt, egy-egy mester tanítványává válni sem volt könnyű, ajánlások segítségével lehetett csak, majd kemény munka kellett hozzá, hogy maradhasson is tanítvány valaki. A harcművészetek gyakorlása Japánhoz hasonlóan a nemesi réteghez kapcsolódott, minden mester, akinek fennmaradt a neve valamilyen nemesi rangot viselt. Miután a fegyverek tiltását szigorúan ellenőrizték, az okinawaiak hétköznapi munkaeszközeiket kezdték fegyverré fejleszteni. Így alakult ki a kobudo, ami a későbbiekben a pusztakezes harci művészet szerves részévé vált.

A Japánban 1868-ban végbement Meiji-restaurációnak nevezett folyamat, Japán elindult a modernizáció útján, amely Okinawa-ra, és a karate történetére is hatással volt. A szamuráj kaszt eltörlésre került, a japán nemességhez hasonló okinawai nemesek is elvesztették rangjukat. 1879-ben végleg Japán részévé vált a Ryukyu szigetcsoport, és erős társadalmi átalakulások vették kezdetüket. A XX. század elején bekövetkezett a konszolidáció: engedélyezni kezdték a harci művészetek nyílt gyakorlását, sőt, 1903-től az addig csak titokban gyakorolható Karatét a Oktatásügyi Minisztérium Okinawa Shuri tartományában kötelező tananyaggá tette. Ezzel kezdődött a Karate igazi elismerése.

Az alapító mester, Funakoshi Gichin 1869-ben született az okinawai Shuriban. Nagyon gyenge gyermek volt, koraszülötten jött a világra, ezért szülei a nagyszülőkhöz adták a kor szokása szerint. Bár sokat betegeskedett, mindenki meglepetésére azonban mégis életben marad, és felcseperedett. Nagyapja kínai irodalomra tanította. Funakoshi később kínai nyelvű verseket is írt Shoto álnéven. A harcművészetekkel körülbelül 11 éves korában ismerkedett meg. Egyik osztálytársa apja, – Yasutsune Azato (1828-1906) – híres mester volt, aki foglalkozni kezdett a kisfiúval. Funakoshi megerősödött, egészsége rohamosan javulni kezdett. Ezt ő később a karaténak és a hosszú éjszakai sétáknak tulajdonította. A tiltások miatt ebben az időben a harcművészeteket csak titokban lehetett tanulni. Az edzéseket éjszaka, Azato mester kertjében tartották. Később a kor legnagyobb mesterei avatták be a helyi küzdőmódok titkaiba: a legendás hírű Matsumura és Itosu tanítványa is volt. Az edzések mellett testét is intenzíven edzette a majdani mester, súlyokat emelt, mérföldeket futott és gyalogolt, a makiwara-t (ütőfa) napjában több százszor megütötte, igyekezett mesterei tanácsát követve testéből fegyvert kovácsolni. Tanári diplomát szerzett és tanárként dolgozott.

Az apró termetű – csupán 153 cm magas – ember tehetsége, szorgalma, akaratereje révén a karate mesterévé vált.

A stílust, rendszerező és elemző munkájával az átfedésektől megtisztította, egységes egészé formálta és Karate-do néven világhódító útjára indította az ősi harcművészetet. Az általa összeállított rendszert 1912-ben mutathatta be a japán trónörökös előtt, a vezetésével egy nagysikerű bemutatót tartottak, amely azt eredményezte, hogy a Japán Oktatásügyi Minisztérium meghívta az 1922-ben Tokióban rendezett kiállításra. Az itt tartott bemutató olyan hatást gyakorolt a közönségre, hogy meghívásokkal árasztották el az okinawai mestert. Így került Funakoshi Japánba, ahol tanfolyamok sorát tartotta a nagyobb városok egyetemein, és így kezdett terjedni Japán fő szigetein is az addig csak Okinawa-n gyakorolt Karate-do. Tokióban a Judo fellegvárának, a Budokan-nak tanára volt, majd lehetősége nyílott egy független dojo (a hely elnevezése, ahol a harcművészeteket gyakorolják) nyitására.

Az 1936-ban létrehozott állandó központ ettől kezdve rendszeresen képezte az iskolát tovább éltető instruktorokat. Funakoshi edzőtermét költői álneve után Shoto iskolájának, azaz “Shoto-kan”-nak nevezték el. A más mesterek által kialakított stílusok elterjedése után a Shotokan nemcsak magát az épületet, hanem az ott oktatott módszert, karateirányzatot is jelentette. Maga Funakoshi nem nevezte Shotokan-nak az általa rendszerezett küzdőmódot, egyszerűen Karate-nak hívta. Az ő felfogása szerint Karate csak egy van és nem értett egyet azzal, hogy a különböző mesterek iskoláit más-más stílusként tartsák nyilván.

Funakoshi nehezményezte, hogy a Kara szót hagyományosan azzal az írásjellel írják aminek a jelentése “kínai” volt, mert a Karate-t sokan a Kung-fu egyik ágának tartották. Funakoshi, hogy hangsúlyozza a Karate önállóságát és különállását más harcművészetektől, indítványozta, hogy a kínai eredetre emlékeztető Kara szókép írását változtassák meg. Javaslatát – bár sok kritika érte ezért – végül is elfogadták és alkalmazni kezdték az új írásmódot. Az eredeti írásjelet (kanji) megváltoztatták, így kiejtése ugyan úgy Karate maradt, de jelentése megváltozott. A módosított írásmód jelentése “Üres kéz”.

Funakoshi azonban a jelentést Zen buddhista szemléletben is magyarázta:

“Üressé tenni magad… mint ahogyan a tükör csiszolt felszíne vissza tükrözi mindazt, ami előtte áll, s miként a csendes völgy visszhangozza a legparányibb neszt is, úgy kell megtisztítania a karate tanulójának tudatát az önzéstől és gonoszságtól, hogy megfelelően tudjon szembenézni bármivel, amivel szembekerül.”

Funakoshi Gichin mester 1957-ben, 88 éves korában halt meg. Emlékműve Kamakurai Engaku-ji templomban található.